Anyu

 
Ma van anyák napja, tegnap találkoztam veled. Idős vagy, a kezed ráncos, a hátad görnyedt, a ruhád szép volt, fehér, nyakánál csipke. A férjedbe karoltál, aki nem az apám, hiszen ő már tizennégy éve halott. Apu után, a mostani férjed előtt volt még egy másik társad is, aki mellett rászoktál az italra, olyankor, ha meglátogattalak, zavaros szemmel néztél rám, és ha bizalmatlanul kérdőre vontalak, legyintettél, oh, nem, nem ittam. Aztán megtaláltam a műanyag flakonokban eldugott olcsó boraidat a centrifugába rejtve, vagy a konyhaszekrény oldalához lapítva. 
Dühös voltam, és elkeseredett, hogyan lehet az én valaha szép és tiszta anyám, aki piros krokodil bőr cipőjéhez ugyanolyan színű és anyagú táskát hordott, ha templomba ment vasárnaponként, most ilyen. 
Aztán egyszer csak meghalt a társad. Vízbe fulladt egy forró nyári délben, hiába vártad haza a finom ebéddel az alföldi tanyán, ahol akkor éltél. Főzni mindig jól tudtál, még akkor is, a húsleveseiden gyöngyözve úsztak a finom szerelemcseppek, mert hogy szeretted azt a férfit.
Istenhez kiáltottál fájdalmadban, aki meghallgatott, és megbocsájtott mindenért, még azért is, hogy olyan korán elmentél tőlünk, tizenöt voltam. Miféle vágy hajtott a boldogságra, ezen sokat gondolkoztam, s miért pont egy tanyán találtad meg, egy alkoholista férfi mellett. Igaz, ő minden nyomora ellenére valóban szeretett úgy ahogy voltál akkoriban, kövéren, részegen, szemed alatt az egyre mélyülő ráncaidat is szerette, soha nem tett megjegyzést rád vagy a külsődre. Igen, végre szeretett valaki, úgy ahogy a szüleidnek kellett volna, s nem felébreszteni hajnali háromkor ötévesen, hogy dagasszad a kenyeret, amit majd sütni fogtok kis vályogházatok kemencéjében. És igen, ott voltak még a pelenkák is, a testvéreid szaros pelenkái, amit apró kezednek kellett dörzsölni, hogy aztán tisztán és illatosan a szél játékszerei legyenek, díszei a kis udvarnak, amelynek meggyfáin később gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem – s amit aztán az Élni jó ház kertjében újra megkaptam. Két gyönyörű meggyfát. 
Nehéz volt neked megbocsájtanom, mert elképzeltem, milyen lett volna az életem, ha egy erős anyám van, aki szép mosolyával finoman, de határozottan ott áll mellettem kamaszkorom és fiatal felnőtt létem viharaiban, akihez hazamehetek, s aki szótlanul, de melegen ölel, ha éppen úgy érzem, nem bírom tovább. 
Aztán egyszer csak, amikor autóban ültem, és Bicske körforgalom felé haladtam, Isten – szellemben – adott nekem egy anyát, aki lehettél volna. Nem tudom elmondani, hogy történt, de személyiségem egyszer csak kiegyenesedett, mint egy billegő asztal, akinek hirtelen megjavítják a törött lábát. Végre terhelhető.

 

Egy barátság margójára


Évekkel ezelőtt találkoztunk, aztán most újra. Ugyanott. Kávéház a körúton. Hamarabb érkezem, nézelődöm. Felmentek a süteményárak, jé, a pogácsa azonban maradt. Négy apró tökmagosat rendelek, gyömbéres teát citromfűvel. A lányra gondolok, akit tizenkilenc évesen ismertem meg, mindketten tanítottunk egy falusi iskolában. Én képesítés nélkül, ő friss diplomával. Beszélgetni kezdtünk, s hamar a barátság derűs örvényében találtuk magunkat. Én akkoriban egy zűrösen szenvedélyes szerelemben éltem, ő társ nélkül az egyetem mellett bérelt lakást, ahová kulcsom volt. Szerettem a kedves tárgyait, a virágokkal bélelt meleg fészket, ahol mindig jó illat volt, rend és tisztaság. Aztán elköltözött Szegedről, párt talált, de a virágokkal kibélelt meleg fészek – maradt, mint ahogy a sötét göndör hajával körülölelt kedves arc, az ívelt szemekből sugárzó jóság is. 
Aztán valami történt, és évekig nem beszéltünk. Nem értettem igazán, s nem kérdeztem. Az őszinteségnek súlya van, nem mindig bírja/akarja az ember karjára venni, pedig megéri. Talán mindketten gyengék voltunk. De majd most. 
Megérkezik, a haja most is sötét, a teste formás, nőiesen telt. Beszélgetni kezdünk, a téma kényes, mi is történt az elmúlt négy évben. Nehéz a szembesülés régebbi önmagammal, de még rosszabb, hogy nem ért. 
“Rájöttem valamire. Minden bennünk van, az elhanyagoltság, az elutasítás, a félelmeink belülről támadnak. Kívül pedig csak megteremtjük a valóságát belső tereinknek. Ha szereted magad, és elhiszed, hogy szerethető vagy, akkor úgyis lesz.”
“Te ezt honnan tudod? Te is hiszel Istenben?” “Jaj, hát persze. Tudod, én már mindent Istennek mondok csak el, majd ő cselekszik.”
Mondja miközben kavargatja a cappuccinóját. 
S egy pillanatra felsejlik valami a régi összhangból, abból a régi szegedi lányból, a nevetésinkből, a nagy világmegváltó beszélgetésinkből, ami oly édes volt.

Mosoly

Roráte mise, hajnalban kelek, beindítom az autót, leolvad róla az éjszaka pírja. Ki az állomásra, fel a vonatra, ahol édesen alvó utasok apró horkantásainak zörejében letelepszem egy ablak melletti ülésre. Sötét van, Biatorbágy távoli fényei, mint apró szentjánosbogarak, majd jön Törökbálint, Budaörs, Kelenföld. Átszállok a 4-es metróra, ki a Kálvin téren, ahol a reformáció ötszázéves jubileumának alkalmából a talpam alatt mindenféle bölcs írás próbálja magára felhívni a figyelmem. 
A templom a jezsuitáknál gyertyák fényében úszik, alig találni ülőhelyet. A sötétet nemsokára fény váltja fel, a Miatyánknál megfogjuk egymás kezét, miközben a teret taize énekek és egy gitár festik éterire. Mise után agapé. 
Most nem maradok, a közeli boltba megyek, elfogyott a citrom otthon. Az avokádón gondolkozom, nem veszek. Újra a négyes metró, most a Rákóczi téren szállok fel. Van ülőhely. 
Mellettem egy fiú zenét hallgat, szemben a lányok a telefonjukat nyomkodják. A szélén az egyik leszáll, s egy másik száll fel. Csúnyácska, de mosolyog. Rám néz, végigpásztázza a mellettem ülőket is, majd tekintete a kijelzőre téved. A kijelzőre is mosolyog. Az ajtóra, az ülésekre, a reklámtáblára, és újra az emberekre. Mosolyában a gyermekek rácsodálkozása a világra. Úgy mosolyog, mint aki először lát embereket, metrót, télikabátot, telefont, meleget, fényeket, peront. Úgy mosolyog, mint a vakok, amikor szemük először nyílik meg, s észreveszik a teremtett világot a szántóföldekkel, a hófödte álmos fákkal, s a kerekeken gördülő dobozokkal, benne meleg érintésekkel, s az apróbb skatulyákkal, amikből hangok jönnek ki valójában érthetetlen módon, s a levegőben nagyobb fémcsodák repdesnek, s ők csak nézik, hát ez meg hogyan lehetséges, s aztán a kabátokra téved a tekintetük, a cipzárakra, nagy találmány, s a táskákban lapuló banánokra, a friss gyümölcsökre távoli országokból. Úgy mosolyog, hogy hirtelen hála önt el. Hogy mi mindenem van. Kezem, lábam, gyerekeim, egészségem, ruhám, csizmám bőrből, ennivalóm finom, autóm kopott, de megy, kertem még nincs felásva, de sok paradicsomot adott, apró sárgát, édeset, és az itt az Élni jó ház is, a tegnap elkészült jurtaajtóval, immár fűthetően.
Kelenföldön átszállok, épp most kél a nap, lám, ez is itt van, minden reggel hűségesen.

Papucs

A papucs narancssárga, és harmincnégyes. Most a cipős polcon lakik az Élni jó ház melletti házban, néha bújik csak bele egy-egy apróbb láb, de inkább csak egyedül álldogál. Türelmesen várakozik, és talán irigykedik is a többi lábbelire, a kék, fekete és lila ikeás papucsokra, nagyobb nővéreire, vagy a számára hatalmas, negyvennégyes kék és fekete strandpapucsokra, akik sokkal többször találnak gazdára, a ház vendégei viselik őket, amikor szaunázni szeretnének, de otthon felejtették a papucsukat. 
Valamikor egy kislány használta őt nap mint nap. Télen benn a szobában, nyáron kinn a kertben. Szinte le sem lehetett venni a lábáról. Olykor az anyukája rászólt, hogy jaj, biztos, hogy ebben a papucsban akarsz jönni? De a kislány hűséges volt hozzá, és megvédte, igen, mondta konokul, és kis lába megfeszült, de a világért sem bújt volna ki belőle. 
Kinn a kertben Lizát kergették, a befogadott dalmata kölyköt, vagy Fricit, a macskát próbálták elkapni ő és a kislány. Sokszor hintáztak, vagy csúszdáztak, vagy bicikliztek együtt, bár az tényleg veszélyesnek tűnt, máskor bújócskáztak együtt, ő és a kis gazdája és még sok más gyerek. Aztán a játszótéren üldögéltek, néha órákon át, csak lóbálta őt a kislány amíg barátnőjével beszélgetett, máskor meg magára hagyta, mert a fűvőn mezítláb futkározott, de aztán újra megkereste, mert szúrta a lábát a kavics. 
A fürdőszobába is elkísérte a kislányt, aki ott kibújt belőle, és aznap már nem viselte többet.
Egyik nap észrevette, hogy a kis láb nagyobb lett. Azért néha még felvették, mert puhasága kárpótolta a kislányt a rövidségéért. 
Merthogy a papucs igyekezett. Egy tágasabb lett, hogy beleférjen a kislány lábfeje, de nőni, sajnos, nem tudott.
Aztán a kislány nagyobb lett, egyre ritkábban vette fel őt, míg egyszer csak feljebb került a polcra azok közé a lábbelik közé, amiket ritkán használnak. Azért egy-egy vendégkislány még ma is belebújik, de ez csak arra jó, hogy emlékezzen arra barna mandulaszemű, loknis hajú cserfes kislányra, akivel éveken át elválaszthatatlanok voltak, s aki oly nagyon szerette őt. Ilyenkor egész kis papucsteste megfeszül, szemét lehunyja és pipacsokat és kék búzavirágot lát, levágott virágszárakat, amik egyszer át is szúrták, s persze más harci sebek rajta vannak, egy fára mászás nyomai, de ki emlékszik már a fájdalomra, csak a boldogság maradt meg. A szeretés boldogsága.

Új jövevények érkeztek az Élni jó házba!

Először, amikor kiengedtem őket, csak néztek, még nem fedezték fel a számtalan apró és nagyobb lehetőséget, apró bogarakat, levélke darabokat, csúszó-mászó lényeket, amik a legfinomabb falatkákat jelentik egyébként minden valamire való kétlábú tollasnak. 
Hát igen, s naponta csak egyet tojtak. Tíz tyúkocska – egy tojás. Nem volt valami biztató… Eltelt néhány hét, és jött egy kakas is Szegedről. Szóval megváltoztak a dolgok. Most már igazán jól teljesítenek, s már csak apróbb furcsaságok jellemzik őket. Kettő a diók közé, egy a nagy aszaló kosár mögötti helyet kedveli, öten a régi góré mellé, és csak kettő tojik az ólban előre elkészített tojóládába, úgy, ahogy én azt elképzeltem. 
Valahogy így van velem is talán. Amit kérek, ritkán valósul meg éppen úgy, de valahogy mégis megvalósul, s sokszor kreatívabb az Isten minden álmomnál. Persze, ha hagyom s nagy akarásommal nem gördítek akadályt az Ő tökéletes terve ellen.

Didergő királyfiak

Másodszor látom a fiút leszállni a Kelenföldi pályaudvaron, az Élni jó háztól ötven kilométerre. Már a vonaton is csak a képernyőt bámulja és aztán, hogy belebújik a kabátjába, s nem kapcsolja ki a laptopot, újra. Hátizsákja a vállán, egyik kezében ügyesen egyensúlyozva a gép, mesefilm megy rajta, japán, óvatosan lépked a négyes metró lépcsőjén. 
Bevallom, megdöbbenek.
Másnap reggel újra látom a fiút, mozdulatai ugyanazok, a film is. 
Negyednap a vonaton húsz és harminc közötti fiú filmet néz, japán rajzfilmet.
Mellettem a metrón egy jól öltözött harmincas bújik a telefonjába, filmet néz, megint a japán rajzfigurákkal. Szemben velünk fiatal férfiak meredten bámulják az apró képernyőjüket, fejükön fülhallgató. 
Emlékszem, amikor tizenéves voltam, a fiúkat bámultam a buszon. Néha egy-egy elkapott tekintet, ha tetszett, álltam a nézését, ha kevésbé, kibámultam az ablakon. Az egyik szerelmemmel az utcán ismerkedtem meg, diák voltam, könyvet árultam a könyvhéten. Odajött, néztük egymást. Beszélgetni kezdtünk. Címet kért, másnap megjelent, becsöngetett. Nem volt még telefonunk, vezetékes sem. Papírcetlik voltak, meg igazi levelek, és az emlékezet. 
Barátaim ugyanígy ismerkedtek, némelyek a villamoson, buszon. Valamelyikből házasság – gyerekekkel. Házasságaink néha hangosak voltak, néha szelídebbek, némelyek ölelésekkel teliek, némelyek hidegebbek. Jól-rosszul szerettük a másikat és önmagunkat. Akik eljutottak Istenhez, azoknak könnyebb volt akkor is megölelni a társukat, ha az épp bántotta őt.
Egy mese jut eszembe. A királyról, aki folyton fázott, s bár annyi mindent pakoltak a tűzre, ő folyamatosan didergett. Már mindent kivágtak a szolgái, szóló szőlőt, mosolygó barackfát, erdőket, a házak tetejét is leszedték, mindent elfűtöttek, hiába. Végül egy kislány lépett a király elé, rá nézett, és megszólította. Beszélgetni kezdtek. Ez a személyes kapcsolat, ami végül felolvasztotta a király szívét. Hirtelen melege lett. Már ő is adni szeretne, figyelmet, meleget, ételt. Nincs szüksége többé külső melegre, mert a szívében ébredő szeretet (melege) helyrebillentette az életét.