Ma van anyák napja, tegnap találkoztam veled. Idős vagy, a kezed ráncos, a hátad görnyedt, a ruhád szép volt, fehér, nyakánál csipke. A férjedbe karoltál, aki nem az apám, hiszen ő már tizennégy éve halott. Apu után, a mostani férjed előtt volt még egy másik társad is, aki mellett rászoktál az italra, olyankor, ha meglátogattalak, zavaros szemmel néztél rám, és ha bizalmatlanul kérdőre vontalak, legyintettél, oh, nem, nem ittam. Aztán megtaláltam a műanyag flakonokban eldugott olcsó boraidat a centrifugába rejtve, vagy a konyhaszekrény oldalához lapítva. 
Dühös voltam, és elkeseredett, hogyan lehet az én valaha szép és tiszta anyám, aki piros krokodil bőr cipőjéhez ugyanolyan színű és anyagú táskát hordott, ha templomba ment vasárnaponként, most ilyen. 
Aztán egyszer csak meghalt a társad. Vízbe fulladt egy forró nyári délben, hiába vártad haza a finom ebéddel az alföldi tanyán, ahol akkor éltél. Főzni mindig jól tudtál, még akkor is, a húsleveseiden gyöngyözve úsztak a finom szerelemcseppek, mert hogy szeretted azt a férfit.
Istenhez kiáltottál fájdalmadban, aki meghallgatott, és megbocsájtott mindenért, még azért is, hogy olyan korán elmentél tőlünk, tizenöt voltam. Miféle vágy hajtott a boldogságra, ezen sokat gondolkoztam, s miért pont egy tanyán találtad meg, egy alkoholista férfi mellett. Igaz, ő minden nyomora ellenére valóban szeretett úgy ahogy voltál akkoriban, kövéren, részegen, szemed alatt az egyre mélyülő ráncaidat is szerette, soha nem tett megjegyzést rád vagy a külsődre. Igen, végre szeretett valaki, úgy ahogy a szüleidnek kellett volna, s nem felébreszteni hajnali háromkor ötévesen, hogy dagasszad a kenyeret, amit majd sütni fogtok kis vályogházatok kemencéjében. És igen, ott voltak még a pelenkák is, a testvéreid szaros pelenkái, amit apró kezednek kellett dörzsölni, hogy aztán tisztán és illatosan a szél játékszerei legyenek, díszei a kis udvarnak, amelynek meggyfáin később gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem – s amit aztán az Élni jó ház kertjében újra megkaptam. Két gyönyörű meggyfát. 
Nehéz volt neked megbocsájtanom, mert elképzeltem, milyen lett volna az életem, ha egy erős anyám van, aki szép mosolyával finoman, de határozottan ott áll mellettem kamaszkorom és fiatal felnőtt létem viharaiban, akihez hazamehetek, s aki szótlanul, de melegen ölel, ha éppen úgy érzem, nem bírom tovább. 
Aztán egyszer csak, amikor autóban ültem, és Bicske körforgalom felé haladtam, Isten – szellemben – adott nekem egy anyát, aki lehettél volna. Nem tudom elmondani, hogy történt, de személyiségem egyszer csak kiegyenesedett, mint egy billegő asztal, akinek hirtelen megjavítják a törött lábát. Végre terhelhető.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.