Évekkel ezelőtt találkoztunk, aztán most újra. Ugyanott. Kávéház a körúton. Hamarabb érkezem, nézelődöm. Felmentek a süteményárak, jé, a pogácsa azonban maradt. Négy apró tökmagosat rendelek, gyömbéres teát citromfűvel. A lányra gondolok, akit tizenkilenc évesen ismertem meg, mindketten tanítottunk egy falusi iskolában. Én képesítés nélkül, ő friss diplomával. Beszélgetni kezdtünk, s hamar a barátság derűs örvényében találtuk magunkat. Én akkoriban egy zűrösen szenvedélyes szerelemben éltem, ő társ nélkül az egyetem mellett bérelt lakást, ahová kulcsom volt. Szerettem a kedves tárgyait, a virágokkal bélelt meleg fészket, ahol mindig jó illat volt, rend és tisztaság. Aztán elköltözött Szegedről, párt talált, de a virágokkal kibélelt meleg fészek – maradt, mint ahogy a sötét göndör hajával körülölelt kedves arc, az ívelt szemekből sugárzó jóság is. 
Aztán valami történt, és évekig nem beszéltünk. Nem értettem igazán, s nem kérdeztem. Az őszinteségnek súlya van, nem mindig bírja/akarja az ember karjára venni, pedig megéri. Talán mindketten gyengék voltunk. De majd most. 
Megérkezik, a haja most is sötét, a teste formás, nőiesen telt. Beszélgetni kezdünk, a téma kényes, mi is történt az elmúlt négy évben. Nehéz a szembesülés régebbi önmagammal, de még rosszabb, hogy nem ért. 
“Rájöttem valamire. Minden bennünk van, az elhanyagoltság, az elutasítás, a félelmeink belülről támadnak. Kívül pedig csak megteremtjük a valóságát belső tereinknek. Ha szereted magad, és elhiszed, hogy szerethető vagy, akkor úgyis lesz.”
“Te ezt honnan tudod? Te is hiszel Istenben?” “Jaj, hát persze. Tudod, én már mindent Istennek mondok csak el, majd ő cselekszik.”
Mondja miközben kavargatja a cappuccinóját. 
S egy pillanatra felsejlik valami a régi összhangból, abból a régi szegedi lányból, a nevetésinkből, a nagy világmegváltó beszélgetésinkből, ami oly édes volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.