Milyen szépek most a lányok, akik kicsik voltak, amikor egyedül maradtunk. Sírósak, és törékenyek, és ha elaludtak az autóban, fel kellett költenem a nagyobbat, mert már nem tudtam bevinni a házba, ami akkor még nem volt Élni jó ház. Igen, egykor az apukájuk fogta karjaiba őket.

S aztán minden átalakult, megszűntek a közös bevásárlások, egyedül találtam ki, mire is van szükségünk, és egyedül mentem nagybevásárolni, vagy valamelyik barátnőmmel, és emlékszem, egyszer el is vesztek a lányok egy áruházban. Hangosbemondó segített, hogy megtaláljuk egymást. 
S igen, néha azt hittem, a szerelem a fontosabb, mint ők, s amúgy fontosabb, és mégsem. Reméltem, végre teljes lesz újra az a valami, igen, hogy újra lesz családom, olyan, mint a többieknek. A nőknek, akiket láttam körülöttem, s igen, talán irigykedtem is rájuk, hogy nekik sikerült, minden hozott és kapott sérülés ellenére. Nem láttam bele az életükbe, csak a mindennapok társtalansága fájt. 
Sokáig tartott, mire újra örülni tudtam a fénynek, ami akkor is körbeölelt, amikor nem vettem róla tudomást, és újra meghallottam a madarak hangját napfelkeltekor, és újra boldogsággal töltött el a lányaim mosolya, kis jövés-menésük, ruhácskájuk, ami egykor egyforma volt, aztán egyre különbözőbb. 
Végül távolabb került minden, a görcsös pártalálás egyre szelídebb akarássá változott, végül megadássá, hogy legyen minden úgy, ahogy Isten akarja. Mert hogy Isten szeret. Ez vált igazi valóságommá, hogy ő így is, ilyen felemás helyzetben is, mert hogy tényleg odaadta a fiát értem. Érted. S mert az a sír valóban üres volt, ahogy Mária Magdolna látta, a nő, aki szintén rendkívül mélyről jött fel a fénybe. Persze, neki talán könnyebb volt, mert mégiscsak a húsvér Krisztussal találkozott. 
De ha neki sikerült, nekem, s neked miért is ne sikerülne, hiszen Krisztus tényleg legyőzte a halált. Olyannyira, hogy ma is él, még akkor is, ha ez egy nagy titok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.